Az egyik legszebb ukrán városként emlegetett Lvivbe utaztunk egy hosszú hétvégére. A turisták által is kedvelt város jövőre a Labdarúgó Európa Bajnokság egyik helyszínét adja. Kíváncsian utaztunk egyik rendező országból a másikba – hogy aztán szembesüljünk a hatalmas különbségekkel. Lengyelországban élve – látva az itteniek elképesztő igyekezetét és szorgalmát a szűk másfél éven belül kezdődő sporteseményre, mondhatni jócskán megdöbbentünk mind az ország (Ukrajna), mind a rendező város (Lviv) elmaradottságán. Gyötrelmes közlekedés, csapnivaló turizmus, és az igazi Kelet-Európa - kis ukrán abszurdum következik.


Az Operaház




Lvivről (vagy Lembergről, a névre még visszatérünk; a cikkben az ukrán nevet fogjuk használni) szinte csak jót hallottunk több ott járt ismerősünktől is. Szép és rendezett város, sok turista, jó kaja, egyszóval élmény a városban tölteni néhány napot.




Az első gyanús jel – nem mintha másra számítottunk volna Ukrajnában – a Przemyślből (város a lengyel-ukrán határon) Lvivbe tartó buszunk elképesztő lerobbantsága. Pedig nehéz volt számomra, a bakancsos túrán át az etyeki sárgabuszig szinte mindent megjárt magyarnak olyat mutatni, amitől leesett az állam. Sikerült: az ötven-hatvan éves buszon molyette üléskárpitok, letépett háttámlák, kilopott izzólámpák hűlt helye, a csomagtartóban bőröndök helyett krumpliszsákok várták a bátor utazókat.
Utólag a két és fél órás határon állásra örömmel gondolok vissza – bár ennyivel megúsztuk volna visszafelé is (erről majd később). A „nemzetközi” autóbusz pályaudvar, teljesen érthetetlenül Lviv határában van, esélyt sem adva a külföldi turistának, hogy betaláljon a centrumba (nálunk a Népligetbe érkezni egy fokkal azért mégiscsak jobb). Az ukrán taxis „hiénák” persze itt keresik meg a havi betevőjük nagy részét. Kis keresgélés után, megtalálva a megfelelő buszt (menetrendről ne is álmodj), fél óra alatt már a központban is találjuk magunkat. A pesti várbusz méretéhez hasonló Marsrutkák behálózzák az egész várost, viszonylag gyakran járnak, olcsók is (a jegy általában 2 hrivnya/ kb. 50 forint), talán csak azt nehéz elképzelni, hogy a jövőre érkező több tízezres szurkoló-áradattal hogyan fognak elbánni a kb. 20 férőhelyes buszocskák (a még félkész állapotban sem lévő stadion egyébként a buszpályaudvarhoz közel, szintén a város legszélén található).

Megérkezve a szállásra - ami egyébként a város kellős közepén, a Főtéren (Plosha Rynok) volt - elsőre átlagos hostelnek tűnt. Lengyelül, oroszul szinte probléma nélkül megértettük magunkat a recepcióssal, aki csak később került bajba a szláv nyelveket nem ismerő egyetemista társainkkal: döbbenetes, hogy a város legjobb helyén lévő szálláshelyen az ott dolgozó alkalmazott, nem hogy keveset, de egy szót sem beszélt angolul. Az egész városra jellemző egyébként, hogy senki nem beszél angolul (értsd.: bármilyen idegen nyelvet). A helyiek által előszeretettel ajánlott, jó nevű étteremben például szintén nem beszélnek idegen nyelveket (már ha a szláv nyelvek megértését nem tekintjük annak az ukránok esetében), mi több, a kizárólag cirill betűs étlapnak köszönhetően semmilyen módon nem tudnak kommunikálni a helyi ízekre vágyó turistával. Érdekes, hogy ezt a problémát hogyan szándékozzák megoldani az ukrán szervezők, hiszen stadionokat és hoteleket fel lehet húzni másfél év alatt, de idegen nyelveket finoman szólva nem valószínű, hogy megtanulják a helyiek jövő nyárra.


Hókotrás a Főtéren




Hogy egy pár szó azért a városról is essék – mert igencsak túlzás lenne csak a negatívumokat sorolni – a belváros valóban mesébe illően szép. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a történelem során megannyiszor „gazdát” cserélő városra több ország kultúrája is rányomta a bélyegét. A mai ukrán Lviv (Львів, oroszul Львов)  egykor Lengyelország részét képezte (Lwów – ebből a korból származnak például a római katolikus templomok). Lengyelország első, 1772-es felosztása után a város az Osztrák-Magyar Monarchia része lett, innentől kezdve nevezték Lembergnek, ekkor lendül fel a város kulturális élete; azonban néhány év múlva megromlott a viszony a német nyelvet erőltető Bécs, és a több autonómiára vágyó lengyel-ukrán lakosság között.
Az 1918-ban, több mint százévnyi elnyomás után függetlenségét visszanyerő Lengyelország újra magáénak tudhatja a várost, ugyan nem sokáig: 1939-ben a szovjet csapatok elfoglalják, majd a háború során a németek kezére is kerül a város (ekkor irtják ki a helyi zsidóság nagy részét). A háború végén a várost visszafoglalják a szovjet csapatok, ekkor kezdődik meg az úgynevezett Visztula-akció: egy ukrán-lengyel lakosságcsere egyezmény alapján a város lengyel lakóit a lengyelországi Wrocławba telepítik át. Az egyezmény következtében a több száz éven át Lengyelországhoz tartozó városnak a XX. század közepére nem maradt lengyel lakója.       


A város bővelkedik műemlékekben, nem győz az ember rohanni egyik helyről a másikra, hogy beleférjen az idejébe. Éppen ezért megdöbbentő, hogy néha már úgy tűnik, az ukránok mindent megtesznek, hogy azt a kevés turistát is elűzzék a városból, aki odatévedt. Ennek talán a legékesebb példája a kalandosnak (vagy inkább abszurdnak) nevezhető hazautunk. A 10.20-as délelőtti hazabuszra hiába vártunk: a járatot eltörölték, mert „túl kevesen” váltottak rá jegyet. A 12.20-as busz szintén elődje sorsára jutott, ekkor már éreztük, hogy baj lesz: a legközelebbi busz 17 órakor indult Lengyelországba, ráadásul Katowicébe (ez még kb. 100 km a mi célállomásunktól, Krakkótól). A következő Krakkóba induló buszig egészen este 10-ig kellett várnunk, hogy aztán jöjjön az igazi csattanója a kirándulásnak: a menetrend szerint közlekedő ukrán buszt a határnál (még az ukránok) kipakoltatták, egyenként nézve át mindenki bőröndjét, majd a hidegben még várhattunk jócskán, hogy visszakapjuk az útleveleket. A lengyel határon pedig a vízum kényszer miatt szintén órákig tart átjutni a másik oldalra. Így körülbelül 7 órányi várakozás után jutottunk vissza Lengyelországba, a hajnalra kiírt buszunk délelőtt 11-re ért Krakkóba. Mintha a ’90-es évek Jugoszláviájába csöppentünk volna vissza egy éjszakára.


 

A jövőre Európa Bajnokságnak helyszínt adó Ukrajnából így több mint 24 órába telt átjutni a társrendező Lengyelországba. Az idejétmúlt szabályokhoz csökönyösen ragaszkodó, kelet felé pislogó, vergődő Ukrajna végre elkezdhetné a felzárkózást Európához – jövő nyáron a fél világ előtt éghetnek hatalmasat, ha nem szedik össze magukat.

Szerző: Zajka  2011.02.21. 20:20 2 komment

Címkék: ukrajna lviv

A bejegyzés trackback címe:

https://szlawirtus.blog.hu/api/trackback/id/tr502677939

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

István Győri 2017.03.20. 20:34:20

Ázsia ez kérem, azt köldeném oda, aki nekik adta a bajnokság rendezését, szerinten az életben nem járt arra, rábukott valami fotoshopos prezentációra, csak abba nem lehet beszéllni a busz helyett, ami a kárőátokon túl van az már igazi Ázsia
süti beállítások módosítása