A Független Ukrajna első két évtizede


   Ukrajna idén augusztusban ünnepelte függetlenségének huszadik évfordulóját. Több évszázadnyi viharos múlt után az ukrán nép elnyerte függetlenségét, s ezzel rögtön Európa legnagyobb országa született meg a Szovjetunió felbomlását követően. Az új ország számára nagy potenciált jelentettek a hatalmas területek, és a több mint 50 milliós lakosság a gazdaság szempontjából. A 90-es évek nagy kérdése volt, hogy az ukrán gazdaságpolitika tud-e élni a lehetőséggel. Az ezredfordulóra kiderült, hogy az addigi kormányok szinte kivétel nélkül teljesen alkalmatlanok voltak az új állam helyes irányítására; ehelyett az önmaguk meggazdagításában és az ország gazdasági mutatóinak drasztikus visszaesésében jeleskedtek. Holott a régi rendszerrel szakító, új államalakulatok legfontosabb feladata lett volna, hogy felvegyék a ritmust nyugati szomszédjaikkal. A várt fejlődés azonban elmaradt, s a gazdasági visszaesés, a korrupció és az elszegényedő társadalom Ukrajnája a 2000-es évekre megelégelte a hatalom visszaéléseit és az utcára vonult. Több évnyi tüntetés és az ellenzéki erők összefogása kellett ahhoz, hogy változás következzen be az ukrán politikai életben. Ekkor már a nyugat is fokozottan figyelt az ukrán belpolitikai helyzetre, s a 2004-es narancsos forradalom következményeként a nyugatbarát Viktor Juscsenko került az elnöki székbe. Az új elnök csak ideig-óráig tudta élvezni a megválasztása utáni népszerűséget: néhány hónappal Juscsenko beiktatása után apadni látszott a narancsos forradalom idején tapasztalt lelkesedés a nép oldaláról, az egykori „győztesek” , Juscsenko és a miniszterelnök Julija Timosenko vezette kormány közötti egyre feszülő viszony már korántsem emlékeztetett a korábbi egyetértésre, míg a néhány év múlva Ukrajnába is begyűrűző gazdasági válság teljesen romba döntötte a narancsos forradalom dicsfényét. A 2010-es elnökválasztásokon Juscsenko már csak epizódszerephez jutott, az igazi harcot az akkor már ellenzéki Timosenko és a régi-új jelölt, Viktor Janukovics vívta. A végsőkig kiélezett választások végül a Moszkva támogatását maga mögött tudó Janukovics győzelmét hozták, ami azt jelentette, hogy Ukrajnának újra a keleti szomszédot preferáló elnöke lett. A gazdasági válságban Európában talán legjobban meggyengült ország elnökének azonban nem szabad megfeledkeznie a nyugatról sem: a nehéz gazdasági helyzetben minden eddiginél fontosabb lehet az Európai Unióhoz fűződő viszony.
    Húsz éve önálló Ukrajna, s ezzel nem csak függetlenséget, de rengeteg új feladatot is kapott. Mihez kezdett Ukrajna az újonnan kapott függetlenséggel?





A Szovjetunió árnyékában
    Az évszázados orosz fennhatóság a Szovjetunió megszűnésével ugyan elmúlt, de ezzel egy időben napirendre került az átformálódott kelet-európai országok egymáshoz való viszonya.
Az egykori szovjet tagállam belpolitikáját nagyban meghatározza az Oroszországhoz fűződő viszony. Az országot két részre osztja az oroszokkal rokonszenvező és az inkább nyugat (Európai Unió, illetve NATO) felé nyitó gondolkodásmód. A Dnyeper folyón túli, keleti országrész – amely főleg a nehéziparából él meg – az oroszbarát politika híve (itt él egyébként az ukrajnai oroszok többsége), míg az ország nyugati részén (az agrárvidéken) az EU-ban látják a fejlődés reményét. Történelmileg is megosztott az új állam, hiszen a mai Ukrajna területe a Szovjetunió előtt legtöbbször Lengyelország, az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve az Orosz Birodalom között őrlődött. Galícia (Lemberg központtal), vagy az ukrán-orosz határ menti területek (amely ma orosz lakta régió) 1991 előtt tulajdonképpen sosem képezték az ukrán állam tulajdonát (hogy a Kárpátalját már ne is említsük).
     Az aktuális ukrán kormánynak – legyen az oroszbarát, vagy oroszellenes – kötelessége komolyan venni az ukrán-orosz kapcsolatok ápolását. Egy részről geopolitikai okokból, lévén, hogy az évszázados együttélés, valamint a közös múlt és kultúra meghatározó elemei a mai Ukrajna helyzetének. Másrészről pedig az orosz ipar az egyik legnagyobb felvásárlója – vagy éppen munkaadója az ukrán gazdaságnak. Ilyen szempontból Ukrajna egyben kiszolgáltatottá is válik az orosz gazdasággal szemben – az oroszoknak való hátat fordítás csak rossz következményekkel járhat. Ukrajna két része 20 éve küzd egymással, váltakozó sikerekkel. 2004-ben úgy tűnt, hogy az oroszbarát politikai erők tizenhárom évvel a szovjet rendszer bukása után csődöt mondanak, a 2010-es elnökválasztásokat azonban mégis – hacsak egy hajszállal is –  az a Viktor Janukovics nyerte, akit hat évvel azelőtt még választási csalásokkal gyanúsítottak. A tavalyi eredmény azt mutatja, hogy az ukrán oroszbarátság igen erős, és töretlennek is mutatkozik: még a botrányokkal és lejárató kampányokkal tűzdelt narancsos forradalom sem tudta eltántorítani az oroszpárti szavazókat. 




Szevasztopol: orosz bástya a Fekete-tengernél
    A fiatal Ukrajna egyik legkényesebb problémája a Krím-félszigeten élő orosz lakosság kérdése. A félszigetet még 1954-ben, Nyikita Hruscsov ajándékozta Ukrajna szovjetköztársaságnak a „baráti szeretet jelképeként”. Ma a félsziget lakosságát 58%-ban oroszok, 24%-ban ukránok, 12%-ban krími tatárok alkotják (az összlakosság valamivel kevesebb, mint 2 millió fő ). 1991 előtt ezzel nem is volt semmi probléma a kevert nemzetiségű Szovjetunióban, de az újonnan függetlenségét kivívó Ukrajnában már annál inkább. Örök kérdés a krími oroszok és a mindenkori ukrán hatalom viszonya. A Krím-félsziget a Szovjetunióból Ukrajnában maradt orosz „bástya”, a főváros pedig az orosz kikötőváros, Szevasztopol. Az ukrán viszony a Krímhez 20 éve meghatározó eleme az orosz-ukrán kapcsolatoknak. 
    A félsziget autonómiája mellett a mai, oroszbarát kormány (Régiók Pártja) és a jobboldali ellenzék állandó vitájául szolgál Szevasztopol kérdése. A várost még a XVIII. században Nagy Katalin cárnő alapította, az orosz flotta támaszpontjaként. A Szovjetunió fennállásának idején itt volt a legnagyobb orosz hadikikötő, s ez így is maradt 1991 után.
    Borisz Jelcin egykori orosz elnök 1992-es beszédében elmondta: a fekete-tengeri Flotta és Szevasztopol Oroszországhoz tartozik, és mindig is oda fog tartozni – nem kis ukrán ellenszenvet kiváltva szavaival.  Ezzel a kijelentésével az orosz elnök tulajdonképpen a nemrégiben kikiáltott ukrán függetlenséget provokálta: Moszkvában még ekkor is a legtöbben rövid életű Ukrajnára számítottak.  


Szevasztopol


1992 tavaszán létrejött az Autonóm Krím Köztársaság, saját parlamentet állíthatnak, valamint elnököt választhatnak. 1994-ben Jurij Meskov orosz szeparatista vezetőt krími elnöknek választották, kiélezve az orosz kisebbség és az ukrán lakosság közti ellentéteket.
1995 tavaszán, kihasználva a helyzetet, hogy Moszkva figyelme az orosz-csecsen konfliktusra összpontosul, az ukrán parlament felmenti a krími elnököt, valamint hatályon kívül helyezik a krími alkotmányt.
     1997. május 28-án az orosz és az ukrán miniszterelnök egyezményt írt alá a fekete-tengeri flotta felosztásáról a két fél között, melynek értelmében Oroszország 2017-ig használhatja a szevasztopoli kikötőt. Valamelyest javulni látszottak az orosz-ukrán viszonyok: május 30-án Borisz Jelcin Kijevbe látogat, méghozzá első ízben a Szovjetunió megszűnése óta.  Az ukrán fővárosban egyezményt írtak alá az orosz-ukrán barátságról. 1998 februárjában Leonid Kucsma Moszkvába utazott, ahol ukrán-orosz szerződést írtak alá a két ország gazdasági együttműködéséről 1998-2007 között. Jelentős lépések voltak ezek az ukrán-orosz kapcsolatok szempontjából, hiszen a független Ukrajna első 10 éve katasztrofális volt gazdasági szempontokból. Az EU tagság belátható távolságon kívülre került, így (az amúgy is oroszbarát) Kucsma kényszerből is csak Moszkvához fordulhatott.
     1998. október 21-én az ukrán parlament elfogadta az új krími alkotmányt, amely az ukrán mellett kimondja az orosz nyelv hivatalos használatát a köztársaságban. Ez az orosz többségű lakosság tekintetében teljesen érthető, viszont a félsziget harmadik népcsoportja, a krími tatárok helyzetét igencsak kilátástalanná teszi. Az évszázadok óta elnyomásban élő tatárság történelmi hazájának tekinti a Krímet, így a félszigeten már három különböző etnikum keveredik, nem kevés vitát váltva ki ezzel (a Krími Autonóm Köztársaság parlamentjébe egyébként nem került be tatár képviselő az elmúlt választások során).  
     Egyes elemzők szerint a Krím-félsziget körül adódott vita az ukránok NATO-tagságába is kerülhet. Valóban nehéz elképzelni, hogy a legnagyobb külföldi orosz katonai támaszpont közelében a NATO haderei is megvethetik a lábukat. Oroszország természetesen az ukrán NATO-tagság ellen van, nem néznék jó szemmel, ha bármely kelet-európai - főleg egy egykori szovjet tagállam – belépne az Észak Atlanti Szövetségbe.
       A szevasztopoli orosz flotta ügyében csak akkor nyugodhatna meg Ukrajna, ha Moszkva kivonná onnan az erőit. Azonban az eddigi tárgyalások alapján, miszerint legalább 2042-ig ott állomásoznak az orosz haderők, ez még nagyon messze van. Mindazonáltal Oroszországnak túl értékes Szevasztopol, és a Fekete-tenger feletti befolyás ahhoz, hogy ezt kiengedje a kezéből csupán az ukrán kapcsolatok javításának érdekében.
Maga a Krím-félsziget egyébként Ukrajna számára is rendkívül értékes: ide érkezik a legtöbb külföldi turista (még ha ezek többsége ugyan orosz is), nyáron a félsziget az ország legnépszerűbb üdülőhelye. Heorhij Pszariov krími turizmussal foglalkozó miniszter szerint 2011 nyarán több, mint hat millió vendéget várnak. A Krím-félszigeten az egész idényben megannyi fesztivál és program várja a turistákat, valóban az ország egyik legnépszerűbb, legtöbb külföldit vonzó területe. 

Új állam - új remények?
   Többszöri nekifutásra is igen nehéz megérteni az ukrán belpolitikát. A 2004-es, botrányokkal tűzdelt elnökválasztások után úgy tűnt, az addig miniszterelnöki posztot betöltő Viktor Janukovics hosszú időre elveszíti az ukrán nép és egész Európa bizalmát. A külföldi elemzők nem sok sikert jósoltak neki a következő évekre, a Juscsenko időszak ügyetlenkedése és a belső viszályok azonban lehetővé tették a viszonylag korainak mondható visszatérését. Az ukrán politikai életben hatalmas fordulatnak számító narancsos forradalmat a függetlenség kihirdetése utáni korrupció felerősödése és a gazdaság elmaradottsága előzte meg.
    1991. augusztus 24-én Ukrajna kikiáltotta a Szovjetuniótól való elszakadását, ezzel az ország függetlenségét. Még ez év decemberében az ukrán lakosság hivatalosan is támogatta Ukrajna függetlenné válását. Ezzel elindultak a demokrácia és a többpártrendszer rögös útján, a következő kérdéssel: mi lesz az ukrán-orosz kapcsolatok sorsa, és hogy hogyan közeledjenek a nyugat és Európa felé. A függetlenné válás után a legnagyobb politikai kérdést minden választásnál az Oroszország, illetve az Európai Unió, és az USA felé orientáltság döntötte el. Minden eddiginél fontosabbá vált az ukrán külpolitika feladata, hiszen a több évszázados ukrán történelmet mindig is az oroszoktól, vagy éppen szovjetektől való függőség határozta meg. Éppen ezért gyakorlatilag a nulláról kezdhették el felépíteni a nyugati országokkal való kapcsolatokat, akik azonban eleinte igencsak bizalmatlanok voltak az egykori szovjet anyaország „kistestvérével”. Ukrajna először vált teljesen függetlenné (egy kérészéletű 1917-es Népköztársaságot leszámítva), első ízben döntött az ukrán nép a saját jövőjéről. Majd húsz év elteltével még mindig egyértelműen látszik az ország keleti részének orosz-szimpátiája, míg a nyugati országrész Európa felé nyitna (a főváros Kijev is inkább nyugatra húz). 

     A független Ukrajna első elnöke az egykori Ukrán Kommunista Pártban propagandafelelős Leonid Kravcsuk lett. Az új ország elnöke előtt nagy kihívás volt: Ukrajna a kontinens legnagyobb országává vált, rengeteg lakossal, amely jó potenciált jelenthetett a jövőre nézve. Az ukrán nép először volt független, a „nagy testvér” Oroszországtól, így nem tudták mit várjanak: sokan az új rendszer kezdetével a jóléti állam azonnali eljöveteléről álmodtak, tévesen: A Szovjetunió megszűnése után az egyik legrosszabb gazdasági mutatókkal rendelkező volt tagállammá Ukrajna vált. Ez részben köszönhető a hatalom helytelen gazdaságpolitikájának, részben pedig az új államhoz kötődő új feladatoknak (pl. külkapcsolatok), amelyekkel eleinte igen nehezen birkózott meg Ukrajna. Az oroszokkal való viszony is romlásnak indult a függetlenség első éveiben, 1992-ben az ukrán gazdaságot az oroszok gázáremelése is sújtotta.   Már itt érezhető volt, hogy körülményes lesz az ukrán-orosz kapcsolatok rendezése. Miközben Ukrajna még teljes gazdasági függésben volt Oroszországtól, Moszkva meg sem próbált segítőkész félnek bizonyulni az új szomszéd irányában (még az oroszok által valamivel jobban preferált Fehéroroszország, Kazahsztán sem kapott kedvezőbb feltételeket). Eközben folyamatosan erősödik az ellenzék, olyannyira, hogy 1993-ban újra megalapítják a két évvel korábban beszüntetett Kommunista Pártot, mely a hatalom egyik leghangosabb kritizálója lesz.
      A viták és a meg nem értések egyre csak szaporodtak az elnök és a parlament között, az egyik végső konfliktust az adja, amikor Kravcsuk indítványt ad be, mely szerint a parlamentet jobban alárendelné az elnöki jogkörnek (természetesen a parlament nem fogadta el). 1994-ben kénytelenek idő előtti választásokat kiírni, amelyen első ízben mutatkozik meg az ország megosztottsága: a baloldali Oleksander Moroz ugyan kényelmesnek mondható győzelmet ér el (a szavazatok csaknem egyharmadát gyűjtötte be), de már itt is látszik a nyugati és a keleti országrész elhatárolódása. A nyugati részeken a jobboldal egyértelmű győzelmet ér el, míg a keleti régiókban – talán még a Szovjetunió iránti nosztalgiából – a baloldal fölényesen viszi el a szavazatok többségét.
      A parlamenti választásokat szintén 1994-ben elnökválasztások követték: Kravcsuk újra indul az elnökségért, legfőbb ellenfelévé pedig a korábban miniszterelnöki posztot betöltő, egykori szovjet rakétagyár vezető Leonid Kucsma lesz. Kravcsuk elnöki kampányában előszeretettel hozakodott elő Kucsma gyatra ukrán tudásával, valamint azzal, hogy a kelet-ukrajnai jelölt csak Moszkva Kijevbe rendelt „követe”. Elsődleges kampányszerephez jut Kravcsuknál az ukrán nyelv és kultúra ápolása, míg az ellenjelölt Kucsma második hivatalos nyelvvé tenné az oroszt Ukrajnában.  A várakozásoknak megfelelően Kravcsuk a nyugati országrészen volt népszerűbb (Ternopilben például 94,8%-ot ér el), míg a vetélytárs, orosz támogatást élvező Kucsmát a keleti régióban találták megfelelő elnöknek. A szavazást végül Kucsma nyeri. Elnöksége alatt sikerült meglepnie mind a támogatóit, mind az ellenzéket azzal, hogy jóformán semmit sem tartott be az ígéreteiből: az orosz nyelv hivatalossá tételét még csak fel sem veti, de az egyéb oroszokat érintő kérdésekben is enyhülést mutat, mi több, egy beszédében kimondja: „Nem azért lettem elnök, hogy Oroszország kijevi helytartója legyek!” – a Kreml őszinte megdöbbenésére. Kucsmának jól jöttek az oroszbarát szavazatok a választásokon, de később ő maga látta be, hogy nem lehet csupán az ország egyik felének az elnöke. A túlzott oroszbarát politikával csak a nyugatbarát ellenzéket erősítette volna.

A Georgij Gongadze ügytől a prágai NATO csúcsig
    A sajtószabadság teljes hiányához szokott Szovjetunió újságíróira új feladat hárult a szocialista rendszer bukása után. Az ukrán médiának gyakorlatilag teljes vérátömlesztésre volt szüksége 1991 után, s nehéz dolguk volt: a csak oroszul és ukránul beszélő lakossághoz nem jutottak el a nyugati lapok, illetve hírforrások, jóformán csak a hazai és az orosz média által informálódhattak. A Szovjetunió bukása utáni radikális fordulat a médiában azonban elmaradt: Ukrajnában máig az egyik legveszélyesebb foglalkozás az újságírás. 
    Az ukrán média legtöbb hírforrása orosz nyelvű, ukránul általában a radikálisabb, sokszor oroszellenes lapok írnak. Még Kucsma idején, 2000-ben alapította meg Georgij Gongadze az Ukrajinska Pravda (Українська правда) internetes hírportált, amely az első – ellenzékiségét nyíltan felvállaló – kormányellenes médiaforrássá vált. Gongadze nyíltan írt Kucsmáról és az országot behálózó korrupcióról. Ugyan több mint 10 éve még jóval kisebb népszerűségnek örvendtek az internetes újságok, Gongadze őszinte írásaira az egész ország felfigyelt. Később, de még ugyanebben az évben az újságíró rejtélyes körülmények között eltűnt, fej nélküli holttestét csak hónapok múlva találták meg egy Kijev környéki erdőben. 2011 márciusában, 11 évvel a gyilkosság után a volt elnök Kucsmát is beidézték a bíróságra, miszerint egyes források alapján ő adhatott parancsot Gongadze meggyilkolására. Az újságíró halála után nem sokkal Mikola Melnicsenko, Kucsma egykori személyi testőre nyilvánosságra hozott eddig nem ismert felvételeket az elnökkel történt párbeszédeiről (ekkor robbant ki az ún. „Kazetta botrány”). A diktafonnal titokban készített felvételekből kiderül, hogy Kucsmának nem csak Gongadze meggyilkolásához, de Julija Vitrenko szocialista politikus (aki 1999-ben elnökjelölt is volt) elleni támadáshoz is köze lehetett.


    A nyilvánosságra hozott felvételek elindították a lavinát: az ellenzék egyre erősödött, Kucsma népszerűsége pedig 60%-ról 20%-ra esett vissza. A 90-es évek közepére jellemző javuló ukrán-amerikai kapcsolatok is jelentős kárt szenvedtek: az USA-ba menekülő Melnicsenko, illetve más politikai menekültek (mint például a meggyilkolt Gongadze családja) egyre rosszabb fényt vetettek az ukrán elnökre. Tovább rontotta a helyzetet a Kucsma körül kialakult fegyverbotrány: az amerikai kormány nyilvánosan meggyanúsította az ukrán elnököt egy radar (Kolcsuha) Irakba küldésével, amellyel Kucsma végleg megsemmisítette az utóbbi néhány év ukrán-amerikai kapcsolatok sikereit.
    A 2002-es prágai NATO csúcs idejére annyira megromlik a szövetség és Ukrajna viszonya, hogy végül visszavonják az ukrán elnök prágai meghívóját. Kucsma végül mégis elmegy, a nyugati államok őszinte megdöbbenését kiváltva ezzel.
   Tizenegy évvel a bűntény elkövetése után ugyan elég kevés az esélye annak, hogy bármit is Kucsmára bizonyítsanak, mégis jelzésértékű, hogy a volt elnököt bíróság elé idézték. Az egykori miniszterelnököt, majd kétszer is elnöknek választott Kucsmát nyugodtan nevezhetjük a független Ukrajna eddigi legsikeresebb (bár ez nem jelenti azt, hogy legnépszerűbb) politikusának. Minimális a valószínűsége annak, hogy elítéljék a volt elnököt, ezzel még az ellenzék is tisztában van: Julija Timosenko szerint például az egész ügy csak arra jó, hogy elvonják a nép figyelmét az aktuális, országot sújtó gazdasági problémákról.

A sajtószabadság helyzete a 2004-es narancsos forradalom óta javulni látszott, de Janukovics 2010-es megválasztása óta újra romlik a helyzet: a különböző országok sajtószabadságával foglalkozó Freedom House intézet listáján Ukrajna 2002-ben a 112., 2004-ben a 132., 2009-ben a 89. helyet foglalta el. A 2010-es elnökválasztások után Ukrajna azonban újra visszaesett a 131. helyre. 

Folyt. köv.

Szerző: Zajka  2011.09.11. 17:16 Szólj hozzá!

Címkék: ukrajna oroszország moszkva kijev szevasztopol krím

A bejegyzés trackback címe:

https://szlawirtus.blog.hu/api/trackback/id/tr433218347

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.