Legújabb cikkemben egy -remélhetőleg- érdekes témát boncolgatok, mégpedig az igen megosztó Vadakról. Gondolom ismerős ez az irányzat a legtöbbeknek, de ha nem, akkor mondom, hogy ez egy művészeti irányzat, nem ténylegesen vadállatokról fogok írni. A többség általában nem szereti ezt az irányzatot a sejtelmessége, kirívósága miatt, de nekem a szívem csücske, és talán a cikk elolvasása után többen kedvet kapnak, hogy egy ilyen tematikájú kiállításra elmenjenek.
A fauvizmus a XIX. század elején indult útjára, egy párizsi művészeti kiállításon, ahol az Őszi Szalonban bemutatták azt a harminckilenc művet olyanoktól, akik később ennek az irányzatnak a gerincét alkották, köztük volt a leghíresebb művész is, Henri Matisse. Emblematikus figura, hiszen az egésznek az alfája és omegája. Ezen festők persze kapcsolatban álltak egymással már korábban is, de igazán szorosra ez sem fűzte viszonyukat, leginkább külön folytatták tevékenységüket, a saját szájuk íze szerint. De ez így volt rendjén. Hogy honnan kapták a Vadak elnevezést? Ez egy francia embernek köszönhető, akit Louis Vauxcelles-nek hívtak. A kiállításon így kiáltott fel egy reneszánsz szellemben készült szobrocska láttán: „Nicsak, Donatello a vadak között!” Így tehát azon férfiak elnevezése, akik ilyen szellemben alkottak, megkapták a vadak (fauve) címkét, az irányzat meg a fauvizmust. Nagy népszerűségnek örvendtek, sorra állíthatták ki műveiket, ám érdekesség, hogy sosem volt fauvista tematikájú kiállítás. Az irányzat körülbelül 3 évet létezett, mert Matisse saját akadémiát nyitott, így a csoportosulás felhagyott tevékenységével (R.I.P. 1905. okt. 18. - 1908. jan. 10.).
Milan Chabera is ennek a vonalnak a követője, és a Galerie La Femme-ben töltött látogatásom óta kijelenthetem, hogy jeles képviselője. A mester 1954-ben született, és még ma is él. 1980 óta folyamatosan vannak kiállításai, főbb koncepciói az emberi alak, emberi érzelmek, portrék. Elég széles skálán alkot, hiszen vannak festményei, rajzai, szobrai és illusztrációi. Munkáiban a káosz és a rend közötti határt feszegeti, taglalja. Közvetlen konfliktusokat gerjeszt képein (hangulat, tudatosság alapján). Leginkább az Altamira barlang rajzaihoz lehetne hasonlítani, rájuk próbál hajazni. Nincs szükség letisztultságra, finom vonalakra. Mintha a vonalakat azért "küldte" volna vászonra, hogy levadásszák a valóságot. Igazi felfedező, új rendet teremt, ahol nincs hely feleslegnek, többletnek. A nagy festők általában felismerhetők a vonalvezetésükről, mert valamilyen módon egyedi, és vannak olyanok, akik őket próbálják másolni, utánozni, mert az a kitaposott út, ám a vadak imádnak kalandozni, új helyekre utazni, ahol még senki nem járt - ha szabad ilyen hasonlattal élnem. Szeretik az olyan vonalvezetést, amit előtte még senki nem használt.
Chabera képei reagálnak arra az emberi érzésre, feltehetőleg, hogy a kortárs emberiség egy nagy robbanásra várva éli mindennapjait, ami egyre csak közeledik. Chabera ezeket az emberi arcokat igyekszik vászonra vinni, nem rembrandti szomfónikus módon, hanem úgy tükrözi vissza az ábrázatokat, mintha azok épp a szakadék fölé hajolnának, vagy maga az arc a szakadék. Így tehát igencsak elgondolkodtató, legalábbis szerintem. Sok mindent ki lehet olvasni ezekről az arcokról, és pont az a jó benne, hogy nem akar szájbarágni semmit sem, nem úgy, mint a naturalizmus. Félreértés ne essék, én szeretem az utóbbi irányzatot is, de azt másért. Sokan úgy gondolják, hogy választani kell, mert teljesen különböző a kettő. De engem ez nem érdekel, mindkettőnek megvan a bája. Néha nem árt megállni egy kép előtt és gondolkodni, hogy ez mit is akar, nem csak hagyni, hogy lenyűgözzön a látvány.
Tulajdonképpen zárom soraimat, hiszen kostolónak ennyi elég is volt, remélem valaki kedvet kapott a vadakhoz, én még nagyon ajánlom Matisse munkáit, de mivel ő nem szláv, ezért ezen a blogon nem kap szerepet. Búcsúzóul még egy-két kép.
