Rég volt ilyen nagy szükségünk egy jóbarátra
Március 23-a immáron sokadik éve a lengyel-magyar barátság hivatalos napja, ilyenkor rendre találkozik a két ország államfője, melegen kezet ráznak egymással és végighallgatnak egy-egy protokoll-előadást a történelmi barátságról. Mit jelent, miért fontos számunkra, hogyan értelmezzük ezt a barátságot és maradt-e mára egyáltalán „barátunk” a lengyeleken kívül?
A valóban hosszú múltra visszatekintő barátságnak sokan keresték már az okait több, illetve kevesebb sikerrel. Legtöbben történelmi alapokra támaszkodva bizonyítják a létjogosultságát (már ha kell, hogy legyen létjogosultsága egy barátságnak), s talán valóban ebben rejlik a válasz. Véleményem szerint a két ország népe rendkívüli módon hasonló történelmet élt meg az elmúlt évszázadok alatt. A kezdeti (középkori) felemelkedést követően lassan-lassan mindkét állam fokozatosan védekező mechanizmusra kényszerült, addig, hogy végül már az életben maradásáért kellett küzdenie. Annak a Lengyelországnak az esetébe
n ez különösen jól látszik, akit ha úgy tetszik felváltva püfölt a német, majd náci, orosz, majd szovjet vasököl, az esetek többségében pedig éppenséggel egyszerre. A lengyel nép életének alakulása fölött mindig is igyekezett ez a két nagyhatalom pálcát törni, többnyire az érintettek megkerülésével: a XVIII. század végén rövid időn belül háromszor szaggatták szét Lengyelországot, hogy aztán a függetlenné válás után 21 évvel a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka újfent az ország szétdarabolását dokumentálja. A háborút követően aztán újabb fél évszázados elnyomás következett a keleti szomszédoktól. Vitathatatlanul a lengyel a térség legtöbbet sanyargatott, többszörösen eltiport, sárba döngölt népe – éppen ezért érti meg őt tökéletesen a több mint 90 éve trianoni sebeit nyalogató magyarság.
Csakhogy egy ideje fordult a kocka: amíg „nemrégiben” még mi voltunk a gulyáskommunizmus hazája, hozzánk járt jóformán mindenki a szocialista táborból nyaralni, vásárolni, kisboltot nyitni, addig a rendszerváltás óta jelentős változások következtek be. A Szolidaritás után újjáalakuló Lengyelország tökéletesen mérte fel képességeit és használta ki remek geopolitikai helyzetét, s mára Közép-Európa vezető hatalmává vált. Jelenleg csak nézzük a lengyelek hátát, de a visegrádi kapcsolatok is csak számunkra értékelődtek fel, ugyanis Varsó mindaddig biztosan nem lesz benne érdekelt, amíg Brüsszelben egyenlő tárgyalópartnerként kezelik őket.
Rólunk éppenséggel ez nem mondható el: Európa közepén vagyunk, de mégis egyre inkább a periférián érezzük magunkat, szinte teljesen elszigetelve. Szomszédjaink és köztünk a történelmi falak áttörhetetlennek tűnnek, Nyugaton pedig már csak megszokásból is legyintenek ránk. Amíg Varsót ígéretes tehetségként kezelik Brüsszelben, addig Budapest csupán kavics az Európai Unió bakancsában.
Éppen ezért fontos számunkra a lengyel barátság, amelyet ugyanakkor senkinek nincs joga kisajátítani, politikai előny kovácsolására használni. A két nemzet közötti erős kapocs történelmi nemzedékeket élt túl, szabadságharc, világháború sem tudta megtépázni rendületlenségét, ezért most sem szabad senkinek önző célokra felhasználnia.
Szükségünk van a lengyelek barátságára, meg kell ezt becsülnünk és legyünk büszkék önmagunkra és rájuk is: hiszen mára, amikor a szomszédunkban magyar zászlót égetnek, vagy éppen magyar fiatalokat vernek, sajnos kuriózummá vált, hogy egy nemzettel tartósan jó viszonyt ápoljunk. Rég volt ilyen nagy szükségünk egy jóbarátra.
