Sorozatunkban a leghíresebb szláv labdarúgócsapatokat mutatjuk be, érintve múltjukat-jelenüket egyaránt! Úgy gondolom ez is hozzásegít ahhoz, hogy kicsit jobban megismerjük szlávságot, legalábbis a fanatizmust, rajongást, amit egy-egy szeretett csapat iránt éreznek. Első számunkban a szerb kedvencet, az FK Crvena Zvezdát (FC Red Star) mutatom be.
Fudbalski klub Crvena zvezda (Szerbül: Фудбалски клуб Црвена звезда Београд, latin betűkkel: Fudbalszki Klub Crvena Zvezda Beograd) egy szerb labdarúgócsapat, melynek székhelye a fővárosban Belgrádban van. A csapat nevének jelentése Vörös csillag és a legnépszerűbb klub Szerbiában. Szurkolói rivalizálnak a városi rivális Partizan drukkereivel. 25-szörös szerb (korábban jugoszláv) bajnok és 22-szeres kupagyőztes.
1945-öt írunk. A második világégés még mindig tart, amikor egy csoport fiatal tagjai, a szerb Egyesült Antifasiszta Ifjúsági Szövetség úgy döntött, hogy létrehoz egy ifjúsági testnevelő egyesületet. Ez volt a Crvena Zvezda. A klub elnökei sokat elmélkedtek arról, hogy a vörös csillag legyen-e a jelkép, míg végül egyezségre jutottak. Még aznap le is játszották az első meccsüket a KNOJ első zászlóalja ellen, amelyet 3:0 arányban nyertek. 5 nappal később hivatalosan is megalakult a klub. 1946-ban szerb bajnokságot nyertek, és kvalifikálták magukat a Jugoszláv Bajnokságba, de ott nem igen termett babér a számukra. Az első manager Dajics lett, aki egyben a klub első csatára és gólszerzője is volt (tág szerepkör, mondhatni kötetlenül játszott). Az első bajnokságot csodával határos módon nyerték meg: 3 forduló volt hátra a bajnokságból, a lemaradás 5 pont a Dinamoval (zágrábi alakulat) szemben. A győzelemért ekkor csak két pont járt. Az utolsó fordulóra feljött a Red Star (innentől így írom, mert rövidebb; a CZ rövidítés meg olyan, mintha a csehekről beszélnék) egy pontra. A Dinamo 2:2-t meccselt, míg a Red Startnak a nagy rivális Partizan ellen kellett fellépnie (előző meccset 6:1-re vesztette el a Red Star). 2:0-ra nyert a Red Star és jobb gólkülönbségének (mindössze 0,0018-cal!!!) köszönhetően begyűjtötték fennállásuk első bajnoki címét!
Az '50-es évek a dominancia évei voltak, hiszen kilépett a klub Európa színterére, és az igazgatóság is megújult, pénz került a klubhoz, játékosok érkeztek, akik a címeket is hozták a klubnak. Nem kisebb játékosok játszottak ekkor a csapatban, mint: Beara, Durković, Stanković, Popović, Mitić, Kostić, Šekularac. Ez volt Doctor O (Aca Obradović) érája, aki kitűnő direktornak bizonyult. A Red Star játéka gyors volt és offenzív, ezért európaszerte kedvelték.
A '60-as évek pont az ellentettje volt az előzőnek: Nem jött össze semmi, összesen egy bajnoki cím, helyezés nélküli idények. Volt olyan idény(1962/63), amikor mindössze 21 gólt rúgott a csapat.... A támogatók is kezdtek fogyni, a klub népszerűsége apadt, de még mindig Szerbia kedvence volt. Mindezek mellett épült új stadion ezidőtájt: 1963-ban adták át a ma is használatos Makaranát.
1966-ban aztán jött a változás az új edzővel, Miljan Miljanić-csal (korábbi Red Star játékos) és kicserélte a teljes keretet fiatalokra. Első évben ötödikek lettek, majd elindult a sikersorozat! Az új generációt Dragan Džajić vezette, aki hivatalosan is hazája legjobb játékosa azóta is (mármint annak választották, természetesen nem játszik már). Zsinórban 3x nyertek ekkor bajnokságot, és minden gyermek tudta Jugoszláviában e neveket, úgy mint mi az Aranycsapat névsorát. Itt a névsor tehát: Dujković, Đorić, Dojčinovski, Klenkovski, Karasije, Aćimović, Lazarević, Krivokuća, Ostojić.
Ekkorra már hírneve volt Európában a klubnak, és mintája a többi keleti klubnak, akik közül csak nagyon kevesen tudták követni a példájukat. 1973-ban a klubnak "sikerült" elérnie történetének legrosszabb helyezését, ez pedig a 6. hely. A szurkolók megbocsájtották a fiaskót, mert "cserébe" hazahozták a Jugoszláv Kupát. Ezután 11 évig nem sikerült újra, ez a történetében a leghosszabb ilyen időszak...
A '80-as évek a dominanciáról szólt, rengeteg híres labdarúgó fordult meg itt és a menedzsmentet is volt sztárfutballsitákkal töltötték fel. A kispadra pedig egy olyan szerb edzőt (Velibor Vasović) szerződtettek, aki már a magasba emelte a legrangosabb serleget (European Cup - ha jól tudom ez a KEK megfelelője, ha nem akkor kommentbe segítsetek). Tehát a háttér adott ahhoz, hogy egy európai szinten is ütőképes gárdát alakítsanak ki. A hazai bajnokságban brillíroztak, 4-szer nyertek zsinórban bajnokságot, ekkor kupadöntőt is játszottak mindig, de csak 1990-ben nyerték is meg. Otthon nem volt versenyképes ellenfele (nem is csoda, olyan játékosokkal, mint Šabanadžović, Pančev, Savićević, Belodedić és Mihajlović (etc.), míg az európai kupasorozatok túl magas lécnek bizonyultak.
A '90-es évek nem indultak jól a bajnokság számára. Ismert politikai események hatására a Jugoszláv Bajnokságból kivonultak a horvát és a szlovén csapatok, így pláne ellenfél nélkül maradt a Red Star. Mégis egy elveszített kupadöntő a Partizan ellen rámutatott, hogy nehéz idők következnek a klub számára. 1992-2000 között mindössze egy bajnoki cím és egy kupagyőzelem (1995) adatott meg, pedig ilyen játékosokat alkalmazott a klub, mint: Milojević, Stojkovski, Đorović, Stefanović, Sakić, Živković, Krupniković, Kovačević, Petković. Sötét idők jártak ekkor a bajnokságra a kialakult politikai helyzet miatt, volt olyan bajnokság, amit be sem fejeztek, ekkor 3. lett a Red Star, 20 éve a legrosszabb helyezése, hiszen egyértelmű volt ekkor, hogy nekik van a legjobb csapatuk, de a helyzet -a politika miatt- ellehetetlenített mindent. Talán most jött el az idő, amikor a boldogság pillanatai visszajönnek a klub és a szurkolók számára.
1999-ben befejeződött a NATO agresszíó, és új éra kezdődött a klub számára: avoljub Muslin vette át az edzői teendőket, és rögtön bajnokságot is nyertek. Ezután váltakozó volt a siker az új évezredben, de az mit sem változott, hogy Szerbia legpatinásabb klubja mind a mai napig, akik az európai színtérre is kilépnek évről évre, igaz, nem sok sikerrel.
Operation Bari, ahogy az angol mondaná. Szándékosan hagytam a végére. A klub történetének legjelentősebb sikere. Ljupko Petrović irányította a gárdát ekkor az Olaszországi döntőben (persze nem csak ott, de ott is). Az ellenfél az Olympique de Marseille volt. Mindkét csapattól nagy támadójátékot (értsd: látványosat, eredményeset) vártak, hiszen 8 meccsen 18, ill. 20 gólt szereztek, mégis 120 perc után 0:0 állt a kijelzőn. Jöttek a tizenegyesek: Az Aranycipő győztese, Darko Pančev belőtte a mindenteldöntő gólt, és megkezdődhetett az önfeledt ünneplés: 20ezer fanatikus lepte el a San Nicola gyepét, és milliók ünnepelték Szerbiában a vörös csillag csúcsraérését. Leírhatatlan érzés volt ez akkortájt Szerbiában, és a világ megtapasztalhatta a Crvena Zvezda nagyszerűségét. De a történet ezzel nem ért még véget....
Operation Tokyo, ígérem ez az utolsó COD-ozásom:) Szuperkupa döntő a Colo-Colo (chilei) ellen. 3:0-ra nyert a Red Star lehengerlő játékkal. 1991-ben megnyertek mindent, amit egy futballcsapat megnyerhet egy évben. A jővő fényesnek látszott, de mi tudjuk már, hogy nem volt az. Mindenesetre erre az évre a mai napig minden szurkoló emlékszik: 1991.
Delije: Crvena Zvezda csapatának fanatikusai. Nem megyek bele itt a múlt részletezésébe nagyon, csak éppen annyit, hogy megértsük a jelent. A '80-as évek végére a szurkolócsoport igen erős nacionalizmust öltött föl, és szerintük a Red Star a világon a legfontosabb dolog, minden fölött áll, még a politika fölött is. Éppen ezért vezető szerepe van a Red Starnak, és a szurkolók mai napig a meccsen fejezik ki politikai akaratukat (különböző módszerekkel). "Természetesen" a harcok mindennaposak a Partizán szimpatizánsok, a horvát klubok és a muszlim klubok között. Ezekben a harcokban a Delije "legjobb legénysége" nem veszített soha. Jó példa erre: 1990. május 13.: Dinamo - Red Star találkozó. Bad Blue Boys (horvát drukkerek) és a Delije egymásnak estek, aminek folyományaként a stadion (Maksimir) déli szárnya tönkrement.
Egyre több idegenbeli meccsre szerveztek utakat, számuk megmondhatatlan volt, hiszen meccsről-meccsre növekedett, főleg miután a csúcsra értek 1991-ben. A csapatot ezentúl mindenhova követték a szurkolói, de el lehet képzelni, hogy a kupadöntő napján mit műveltek az önfeledt mámorban úszó drukkerek. Azt hiszem nem is szorul további magyarázatra a fanatizmusuk, fő szlogenjük: STADIUM-FULL OF CRAZY SUPPORTERS, és ami alatta feszül:RED STAR IS THE ONLY THING IN LIFE THAT MATTERS, THE REST ARE TRIFFLES. Azt hiszem senki sem szeretne velük egy buszon utazni, de talán jobb is így. Mindenesetre azt meg kell hagyni, hogy hangulatot nagyon tudnak csinálni, és jó lehet futballistaként ilyen hangulatban játszani, habár a klubnak nyilván nem hiányzik az a több ezer eurós büntetés, amit havonta kivetnek rájuk.
Remélem sikerült közelebb hoznom ezt a csapatot a laikus focidrukkerekhez, ha nem, az sem gond, mert legalább tudjuk, hogy miért nem szeretjük.
