Az első részt ide kattintva olvashatod el

Ukrajna felébred – a narancsos forradalom

2002 szeptemberében, Georgij Gongadze halálának második évfordulóján hatalmas tüntetéseket szervezett az ellenzék. Összefogtak a sajtószabadságot elnyomó, korrupt Kucsma rendszere ellen, akit az iraki fegyverbotrány miatt már az USA sem szívesen látott az elnöki székben. Kucsma ugyanakkor a Kreml támogatását továbbra is töretlenül élvezte (ezúttal már a frissen megválasztott Putyin személyében is). 2002-ben csak azért nem került sor az előrehozott választásokra, mert Juscsenko (aki ekkor már az ellenzék egyik emblematikus figurája és az ország talán legnépszerűbb politikusa volt) nem tudott élni a hirtelen jött lehetőséggel: őt magát is váratlanul érte az ellenzék ilyen komoly megerősödése. Kucsma a forrongó kedélyek megnyugtatása érdekében új miniszterelnököt nevezett ki Viktor Janukovics személyében, de a tüntetések tovább folytatódtak egészen a 2004-es elnökválasztásokig.

A 2004-es ukrajnai elnökválasztás két esélyes volt: vagy a leköszönő Kucsma, és az orosz kormány támogatását a háta mögött tudó miniszterelnök, Viktor Janukovics, vagy az ellenzéki, Európai Unióval és az Egyesült Államokkal rokonszenvező Viktor Juscsenko számíthatott a győzelemre. Egy Juscsenko-győzelem esetén 13 év után, a független Ukrajna történelmében először volt esély egy nyugatbarát elnök beiktatatására.

    
2004-re az ország keleti részének orosz-orientáltsága megmaradt, a nyugati részek Európához vonzódása viszont erősödött, így valóban igen szoros forduló(k) elé nézhetett a két Viktor. Janukovics a ma is kormányon lévő Régiók Pártja színeiben indult, míg a korábbi (1999 és 2001 közötti) miniszterelnök Juscsenko független jelölt volt.
      
Az ukrán elnökválasztásról szóló törvény szerint elnök az lehet, aki a választások során a szavazatok több mint 50%-át szerzi meg. A 2004. október 31-én tartott első fordulóban a 24 induló jelölt közül a várakozásoknak megfelelően Janukovics (39,32%) és Juscsenko (39,87%) hozta el a szavazatok legtöbbjét. Mivel a voksok felét egyikük sem tudta megszerezni, újabb fordulót írtak ki. A két kör között igen viharos időszak következett, a két fél kölcsönösen gyanúsítgatta egymást választási csalással. Ekkor a médiának is fontos szerep jutott: az orosz nyelvű, Janukovicsot pártoló tévécsatornák az ellenzéki Juscsenkot „rendbontóként”, nacionalistaként, olykor fasisztaként állították be. Janukovics a gazdaság stabilizálását ígérte orosz együttműködéssel. Az ukrán nyelvű adók Juscsenkot népszerűsítették, az orosz függéstől való szakításra, és „európai útra” hivatkozva. A kampány viszont valójában érdemi programok bemutatása nélkül, populista módon folyt, amely inkább egymás lejáratásáról, mint a saját politikai eszmék hirdetéséről szólt.  

A november végi, második fordulóban több helyről szavazati visszaéléseket és csalást jelentettek, ekkor robbant ki a már rég óta feszülő botrány. A végeredmény szerint Viktor Janukovics nyert a szavazatok 49%-nak begyűjtésével, szemben Juscsenko 46%-val (ekkor már elég volt az egyszerű többség). Azonban az ország több részéről is érkeztek bejelentések, miszerint választási csalások történtek, főleg a keleti régiókból, ahol Janukovics szokatlanul nagy aránnyal nyert (az amúgy is őt preferáló területeken). Egyes városokban az elnökjelöltre több voks „érkezett”, mint amekkora a település lakossága volt (sok helyen mértek 100% feletti részvételi arányt). Az ellenzékiek az utcára vonultak, követelve a választások újra kiírását: külföldi megfigyelők szerint is csalások történtek, valamint az exit pollok és a végeredmények között is hatalmas eltérések mutatkoztak.

A narancsos forradalomként elhíresült utcai demonstrációk több hétig tartottak (a narancssárga szín egyébként a Juscsenkoval való szimpatizálást jelentette). Az oroszbarát elnökjelölt ellen mindenki összefogott: a nyugat felé nyitó Juscsenko hívek, a nacionalista ukránok, oroszellenes szavazók is a narancsos forradalom szimpatizánsai mellé álltak. A Legfelsőbb Bíróság végül megsemmisítette a második forduló eredményét, és új választásokat írt ki. A nagyarányú győzelmet váró Juscsenko végül csupán 52%-al nyerte az elnökválasztást (több mint 15 millió szavazattal) így ő lett a független Ukrajna első nyugatbarát elnöke. Ezzel megnyílt az út az EU-ba lépés tárgyalásaihoz, valamint a NATO tagság kérdése is napirendre kerülhetett a nyugat által is támogatott elnök beiktatásával.

A narancsos forradalom történelmi jelentőséggel bír az újkori Ukrajna életében: első ízben harcolt ki magának valamit a nép, több évtizednyi egypártrendszer és tespedés után ezzel bizonyítva a demokrácia formálódását az országban. Az új elnöknek azonban nehéz feladata volt: a nyugat felé nyitás mellett az orosz kapcsolatokra is figyelnie kellett; az ország több mint 17%-a még mindig orosz volt. A későbbiekben azonban kiderült, Juscsenko nem kíván az orosz kapcsolatokra alapozni.

Az új elnök eleinte népszerű volt, de később fokozatosan csökkent a nép rokonszenve. Viktor Juscsenko tulajdonképpen csak a nyugatra nyitás eszköze volt, később nem tudta ezt kihasználni, a 2010-es elnökválasztásokon már a második fordulóba sem jutott be az egykor oly népszerű politikus. Juscsenko öt évnyi elnöksége alatt – köszönhetően persze a gazdasági válságnak is – a gazdaság több mint 15%-os csökkenést produkált. Elnöksége alatt több politikusát (többek között a miniszterelnök Julia Timosenkot is, aki ma házi őrizetben van) korrupcióval vádolták meg, ez jócskán visszavett Juscsenko népszerűségéből, hiszen a narancsos forradalom idején az egyik legnagyobb kampányfegyvere volt a korrupció visszaszorítására tett ígéret.

A narancsos forradalom idején Európának úgy tűnhetett, hogy egész Ukrajna összefogott a Moszkvát jelképező Janukovics ellen. Azonban a választási eredményeket szemlélve (már a második, csalás nélkülit) és a tényt, hogy a következő választásokon újra ő nyert, levonhatjuk a következtetést, hogy ha csak az ország keleti részén ugyan, de cseppet sem tűnik gyengülni a fél ország ruszofilsága, akiket a választási csalás gyanúja sem tántorított el attól, hogy Janukovicsra voksoljanak. A patrióta ukránok, vagy az EU-párti politikusok bármit tehetnek, az oroszbarát ukránokból szinte lehetetlen kigyomlálni a ,,nagy testvér,, iránti rokonszenvet. A krími oroszok és az orosz-ukrán határon élők valamennyiszer a Moszkva által támogatott elnökjelöltre fognak szavazni. 


A nyelvkérdés mint politikai fegyver

Örök kérdés az Ukrajnában második anyanyelvként számon tartott orosz és az ország hivatalos nyelve, az ukrán nyelv használata. A nemzeti érzésű (főleg fiatalabb) ukránok elutasítóak az orosz nyelvvel szemben, míg az oroszbarát szavazók kiállnak a „testvérnyelv” mellett. A 2004-es elnökválasztás során a Kelet-Ukrajnából származó Juscsenko anyanyelvén, ukránul kampányolt, míg ellenfele, az oroszbarát Janukovics oroszul beszélt. Az ukrán-orosz nyelvkérdés azonban már a 90-es évek óta állandó témája a választásoknak. Az 1999-es elnökválasztásokat megelőző kampánysorozatban Kucsma előszeretettel ígérgette az orosz nyelv hivatalossá tételét, bár később erre sosem került sor elnöksége alatt. Viktor Janukovics szintén alkotmányosan hivatalos nyelvvé tette volna az oroszt a 2004-es kampányok során tett ígéretei alapján.
    
A narancsos forradalom és Juscsenko sikerét sokan az ukrán nyelv győzelmének is tekintették. A kizárólag ukránul beszélő Juscsenko később egy Putyinnal tartott tárgyalására például orosz-ukrán tolmácsot rendelt, ezzel is demonstrálva anyanyelve mellett. Az 1991-es függetlenség kihirdetése után a legtöbb ukrán politikus egyébként szinte társalgási szinten sem tudott ukránul: valamennyien a 90-es évek folyamán sajátították el hazájuk hivatalos nyelvét. A 2004-es „narancsos” győzelem után nagy szerepet kapott az ukrán nyelv: Timosenko gyakorta említette meg beszédében az ukrán nyelv – s ezzel a kultúra – ápolását, felszólított mindenkit az anyanyelve használatára. Ennek érdekében rendeleteket is hoztak, amelyek gyakorta sújtották a kisebbségeket, leginkább a kárpátaljai magyarságot (lévén, hogy a főleg oroszajkú kisebbségnek jóval nagyobb könnyebbséget jelentett az ukrán nyelv elsajátítása). „Azzal, hogy a felsőfokú tanulmányokat ukrán nyelvű és ukrán nyelvi emelt szintű érettségihez kötik, aminek a magyar középiskolákban végző diákok érthető módon gyengébb eredménnyel tudnak megfelelni, mint ukrán (vagy akár orosz) anyanyelvű versenytársaik, így óhatatlanul kiszorulnak a magasabb presztízsű ukrajnai felsőoktatási intézményekből, különösen azok államilag finanszírozott helyeiről”.  


 A csalódások és a válság évei

Nem egészen három évvel a narancsos forradalom győzelme után a kormányzó felek és az elnök jóformán semmiben sem értettek egyet. Az ukrán gazdaságot mélyen érintő gazdasági krízis rányomta a bélyegét a győztesek kapcsolatára. Viktor Juscsenko ukrán elnök 2007 április 2-án feloszlatta a parlamentet, és előrehozott választásokat írt ki. Ekkor a néhány éve még szebb napokat látott Mi Ukrajnánk (Наша Україна) 82 szavazatával csak a harmadik helyen jut a Radába, az addigra az ellenzékiségbe belejövő Julija Timosenko Blok (129) és a győztes Régiók Pártja (186) mögött.  A parlamenti választásokat megnyerő Régiók Pártja Janukovics vezetésével újra Oroszország felé fordult. Azóta nem ritkák az ukrán parlamenten belüli összetűzések, verekedések, nemrég még tojással is megdobáltak a házelnököt, de néhány füstbomba is felrobbant. A csaták egyik leggyakoribb kiváltó oka a szevasztopoli orosz kikötő kérdése. A kormány szerződést kötött Oroszországgal az olcsóbb gázról, amiért cserébe meghosszabbítják az orosz hadihajók Szevasztopolban állomásozását (2042-ig). Az ellenzéknek nem tetszik sem az orosz közeledés, sem pedig az, hogy az Észak Atlanti Szerződés értelmében nem léphet be a NATO-ba olyan ország, amelynek a területén idegen (azaz nem NATO tagállam) hadserege állomásozik. Mindazonáltal a szevasztopoli orosz jelenlét az egyik legnagyobb szálka az oroszellenes politikával rokonszenvezők szemében. Azonban ha a szerződést valami oknál fogva nem bontják fel, még minimum harminc évig számolniuk kell az orosz erők ukrajnai állomásozásával.

A 2010-es elnökválasztáson a korábban csalással vádolt Viktor Janukovics nyert, külföldi elemzők szerint ezúttal tiszta eszközökkel. Legnagyobb ellenfele a korábban miniszterelnök (ám korrupciós botrányok miatt egyszer már megbukó) Julia Timosenko volt (Juscsenko csak a harmadik helyen végez, elenyésző mennyiségű szavazattal az 5 évvel korábbi választásokhoz képest). Janukovics győzelme után miniszterelnöknek a Régiók Pártjának vezetőjét, Mikola Azarovot nevezte ki 2010 márciusában. Így a narancsos forradalmat követő hat év után újra oroszbarát elnöke lett Ukrajnának. Janukovics elsődleges feladatának tekinti mind Oroszországgal, mind pedig az Európai Unióval való külkapcsolatok ápolását.